Imád tekerni, kerékpározás közben is gyakorolja a szövegét, s arra buzdít mindenkit, próbálja ki a bringázást. Ónodi Eszter színésznővel biciklis élményeiről beszélgettünk. (videóriportot lásd a cikk végén)

 

Mióta biciklizel Budapesten?
Körülbelül öt éve, de ebben volt egy nagyobb kihagyás, amikor a gyermekem született.

Mi volt az oka, hogy biciklire ültél?
Átköltöztünk Pestre, ami nagyban megkönnyítette a dolgomat. Másfelől egy belvárosi színházban dolgozom, és ha autóval járnék be, sosem találnék parkolóhelyet, mindig elkésnék a próbákról. Arról nem is beszélve, hogy az ember a fél vagyonát a parkolóórákban hagyja. És persze bringával közlekedés közben is mozog az ember, ami szintén nem elhanyagolható. Tehát vannak praktikus és ha úgy tetszik, spirituális vagy mentálhigiénés okai is.

 

 

Mennyit tekersz a munkahelyedre?
Nagyjából húsz percet. Este, ha kicsit sietek, akkor negyed óra alatt otthon vagyok. Ez autóval legalább a duplája lenne. Nem a távolság, hanem a dugó miatt.

A munkahelyeden mit szóltak, amikor először jelentél meg biciklivel?
Először azt kérdezték, mi az a csík a fejemen, amit a sisak hagyott, aztán látták nálam a kosarat, mostanra megszokták ezeket. Sőt, ma már ott tartunk, hogy alig férnek el a bringák a színház portáján, annyian tekernek nálunk. Az öltöztető lányok pedig azt mesélték, nálunk, a Katonában is megalakult a csapat, amelyik részt vesz a Bringázz a Munkába! kampányban, és nagyon hajtanak az ajándék biciklire.

Tervezitek rendes tároló kialakítását a jövőben, hogy ne a portán kelljen tárolni a kerékpárokat?
Az igazság az, hogy lenne tároló a Párizsi Udvaron belül, de ott nem szívesen hagyom a biciklimet, még akkor sem, ha ez nem egy drága darab.

Amikor elkezdtél a városban biciklizni, akkor forgalomban, kerékpárúton vagy járdán mentél?
Felnőtt fejjel tanultam biciklizni, így nem voltam annyira biztos a dolgomban és inkább a kerékpárutakat választottam, esetleg néha a járdát. Ma már azért kimerészkedem a forgalomba, mert rájöttem, hogy ez olykor kevésbé veszélyes, mint egyes kerékpárutak. Amikor az autók között megyek, akkor igyekszem tudatosítani bennük, hogy én is ugyanannyira a forgalom része vagyok mint ők, ezért nem is húzódok le olyan nagyon. Így látható is vagyok és nem kell kifliznem az autók között.

Mi a tapasztalatod, az autósok hogyan viszonyulnak a biciklisekhez?
Egyetlen olyan alkalomra emlékszem, amikor az autós vészvillogóval megköszönte, hogy elengedtem, ezt nagyon pozitív élményként éltem meg. Kifejezetten rossz véleményem a taxisokról és a trolivezetőkről van: előfordult már többször, hogy heves káromkodások közepette akartak ledudálni az útról. Azt hiszem, tanítani kellene az együttműködést, hiszen egyre több a bringás a városban.

Mit szeretsz legjobban a kerékpározásban?
A tekerést! No meg az érzést, hogy nem tudok elkésni, tehát ha elindulok 9:40-kor otthonról, akkor ha a fene fenét eszik, akkor is beérek 10:00-re. Esténként pedig, amikor leül a por és kellemes a levegő, akkor különösen szeretek hazatekerni. Ezenkívül szeretek szöveget mondani magamban biciklizés közben, átveszem az aznapi szerepet, mialatt beérek. Miközben figyelek a forgalomra, automatikussá válik a szöveg, és ez nagyon jó!

Van valamilyen különleges történeted, ami a biciklizéshez kapcsolódik?
Egyszer tekertem hazafelé a színházból, eléggé beöltözve. Volt rajtam sisak, és mivel meg voltam fázva, maszk is, tehát csak a két szemem látszott ki. Hirtelen valaki elkezdte kiabálni a nevemet. Nem hittem, hogy ebben a szerelésben bárki felismer, de hátra fordultam, és kiderült, hogy egy tíz éve nem látott osztálytársam köszönt rám.

Említetted korábban, hogy úgy tapasztalod te is, egyre többen ülnek kerékpárra. De mit üzensz azoknak, akik még nem bringáznak?
Ki kell próbálni! Szerintem sok ember gondolja azt, hogy ez egyenlő az életveszéllyel, de ha többen és többen vélik úgy, hogy ez nem így van, akkor sokkal természetesebbé fog válni az autósok számára is, nem ilyen „nulladik típusú találkozásként” élik majd meg. Ha látnának az emberek külföldi példákat, talán könnyebben ülnének át. Legutóbb például Pármában tapasztaltam azt, hogy az óvárosban egyáltalán nem járnak autók, viszont a macskaköves utakon a hetvenéves apácától kezdve a háromgyerekes anyukáig mindenki biciklivel jár. És nem holmi szuper járgányokon, hanem már muzeális értékű, régi csotrogányokon is tekernek! Tehát meg kell próbálni, ha másért nem, a kalandvágy miatt, aztán ha nem tetszik, még mindig vissza lehet ülni az autóba, de szerintem sokkal jobb bringázni, mint a dugóban ülve az IFÁ-k kipufogójából ömlő füstöt szagolni.

 

Fotó: Timár Gergely